Onnantól kezdve ő is sósan itta a feketéjét.

Egy történet arról, hogy az igaz szerelembe belefér egy füllentés is...

“Egy összejövetelen találkoztunk… csodálatos volt! Aznap este sok férfi akart udvarolni nekem. Ő… normális, egyszerű ember volt, aki nem akarta magára felhívni a figyelmet.

Az összejövetel végén meghívott egy kávéra. Beültünk egy kávézóba, nagyon izgatott volt, szórakoztatni próbált, de nem nagyon tudta, hogy mit mondjon. Egy idő után azt gondoltam magamban, hogy “lehet, hogy jobb lett volna hazamenni”.

Aztán hirtelen pincért hívott és ezt mondta neki: “Kérem, hozzon egy kis sót a kávémba.” 

A pincér visszajött és hozott egy sótartót. Lassan sózni kezdte a kávét, arca pedig elvörösödött.

Megkérdeztem: “Ez valami furcsa hobbi? Még nem láttam senkit, aki megsózza a kávét.” Letette a csészét az asztalra és ezt mondta:

“Gyermekkoromban a tenger mellett éltünk. Imádtam játszani a vízben, érezni a tenger sós illatát. Most, minden alkalommal amikor kávét iszok, teszek egy kis sót bele, ami a gyermekkoromra emlékeztet, a kis falura, ahol születtem és ahol a szüleim éltek.” Az utolsó szava, könnyeket csalt a szemembe. Hát ilyen mélyen érző ember ő!

Lenyűgözött a gesztusa. Azt gondoltam, hogy csak egy jó ember érezhet honvágyat a szülőfaluja iránt és csak ők tudnak ilyen szeretettel gondolni a szülőkre.

Emlékszem, akkor fogta meg a kezem először...

Sokat beszélgettünk még, és nagyon örültem, hogy összeismerkedtünk.

A következő hetekben, hónapokban egyre többször találkoztunk. Rájöttem, hogy különleges ember, aki tökéletesen megfelel, ideális férfi volt: gyengéd volt, szerető, intelligens, jószívű, hiányzott neki ha valamit, valakit elveszített. Az egész azzal kezdődött, hogy megsózta a kávéját.'

Az ismeretségből végül házasság lett, és sok boldog évet éltünk együtt. Minden egyes nap a férjem megsózta a kávét és én azt gondoltam, hogy Ő így szereti.

40 év boldog együttélés után elveszítettem őt. Az iratai között pakolva találtam egy nekem címzett levelet. 

“Kedvesem,

nagyon kérlek, hogy bocsáss meg! Életemben egyszer hazudtam neked, amikor sót tettem a kávéba. Emlékszel, amikor először találkoztunk? Annyira izgatott voltam, hogy cukor helyett sót kértem. Nem tudtam, hogyan rejtsem el a hibámat, ezért hazudtam. Úgy éreztem, hogy túl nagy égés lenne, ha bevallom az igazat. Többször is megpróbáltam elmondani az igazat, de féltem. Megígértem, hogy miután összeházasodunk, nem fogok többet hazudni. Most, hogy meghaltam, már nem félek bevallani. Nem szeretem sóval a kávét. Ez szörnyű, ennél rosszabb ízt el sem tudok képzelni. De minden nap megittam. De nem bántam meg! Tudtam, hogy a sós kávé történet indított el benned valamit, ami egészen közel hozott hozzám. Ha visszafordíthatnám az időt, megint ugyanazt tenném. Minden nap kávét innék sóval, csak tudjam, hogy mellettem vagy!”

Könnyek folytak le a felesége arcán, amikor elolvasta. Évekkel később az unokák megkérdezték tőle: “Miért iszod sóval a kávét?” A válasza ez volt: “Mert így sokkal édesebb!”

Ugye milyen szép történet? 

(̶◉͛‿◉̶) Értékeld a munkánkat, ha tetszett oszd meg!