Egymásra találtak. Mert a Jóisten így rendelte.

Nagyi 86 éves. Gyerekkoromban sokszor voltam nála. Imádom az illatát, és a mai napig elvarázsolva hallgatom, amikor mesél. Nagypapám 3 éve meghalt. Azóta nagymamám csak árnyéka önmagának. Igazi társak voltak. Lelki társak. Ikerlelkek. Bár ők ezeket a szavakat sosem használták.
Ezen a forró délutánon Nagyi Tatáról mesélt. Nagymamám első házassága maga volt a pokol. Férje minden nap ütötte, verte. 23 éves volt, amikor úgy döntött, hogy ha szégyen a falu előtt, ha nem, ő bizony elválik. Ez nem élet. Írt az édesanyjának egy levelet, hogy fogadja vissza a szülői házba. Ha nem teszi, akkor világgá megy, de nem bír tovább így élni. Dédmamám -mi csak Mamácskának hívtuk- hazafogadta, a házasságból született kisfiával együtt.

Nagymamám megfogadta: soha többet nem megy férjhez. Fájó emlékeit, volt férje bántalmait képtelen volt felejteni.
Szorgalmas lány volt. Sokat dolgozott. Ahogy ő mondja: szerette a szépet és szeretett dolgozni, mert így tudtak csak haladni. 25 évesen a gyöngyösi vonatállomáson várta a vonatot, amikor az egyik begördülő vagonról fiatal katona szaladt oda hozzá és megszólította:
,,Ilyen szép fiatalasszonyt még nem láttam. Nem fél elengedni az ura egyedül, éjnek évadján?"
Nem akarta elárulni, hogy nincs férje, így csak annyit felelt: ,,Nincs mitől félnem, vigyáznak rám. Viszontlátásra!"

A katona aztán visszaszállt a vonatra, de az ablakból sokáig nézte nagymamámat...

Pár hónappal később nagymamám oltványt vitt árulni a 150 km-el távolabb lévő Mezőtúrra. Ott beszédbe elegyedett egy mezőtúri idősebb asszonnyal. Az asszony, amikor megtudta, hogy Nagyi abasári, adott neki 15 forintot, és megkérte, hogy vegyen a fiának 10 krémest, aki az abasári laktanyában katona.

Nagymamám nem akarta elfogadni a pénzt, hiszen fiatal nőként tudta, hogy nem illik a laktanyához mennie. De aztán szavát adta. Végül kisfiával kézen fogva ment a laktanyához és hívatta a mezőtúri katonát, akiről csak annyit tudott, hogy a konyhán szakács.
Nemsokára jött is a fiatal katona, aki nem volt más, mint az a jóképű legény, aki hónapokkal korábban leugrott a vonatról, hogy nagymamámat megszólítsa.

Ő volt a Nagypapám.

A Nagypapám, aki meleg szeretetével, játékos természetével, szívből jövő mosolyával begyógyította nagymamám előző házasságból származó sebeit és boldoggá tette őt a szerelmével. Egy kislányuk született: Anyukám.

Sok mindent megéltek. Sok gondjuk volt. Veszekedtek is. De kitartottak egymás mellett. És az a meleg szeretet az utolsó pillanatig ott volt a pillantásukban, amikor egymásra néztek.

Véletlenek sora, hogy találkoztak. Nem volt akkor telefon,  facebook... mégis egymásra találtak. Mert a Jóisten így rendelte. Talán ez az, ami hiányzik a világból: a hit. Hit abban, hogy ami elrendeltetett az úgyis megtörténik. Akit a sors nekünk szánt, az úgyis a miénk lesz. Sokkal hamarabb, ha nem keressük. Akkor megtalál minket. A Jóisten tudja, hogy rendezze a szálakat, hogyan írja a történetet. Engedjük át neki az irányítást és bízzunk meg benne...a legjobbat hozza majd nekünk!
/Sándor Judit/  Fotó: illusztráció

 

(̶◉͛‿◉̶) Értékeld a munkánkat, ha tetszett oszd meg!