'Valamikor a karjaimban kerested a megnyugvást, az a személy voltam akit a legjobban szerettél, az egyetlen voltam akiben bíztál és az egyetlen személy akire szükséged volt.
Amikor édesanyád voltam, könnyes szemmel rám nézve kérdezted meg tőlem, hogy elhagylak-e valaha is. Pillangót, virágokat és házakat rajzoltál nekem és megígérted, hogy amikor nagy leszel, te fogsz vigyázni rám, úgy ahogyan én vigyáztam rád.
Ma már alig nézel rám, idegesít a tehetetlenségem, a szomorú valóság, zavar a jelenlétem az otthonodban, érzem azt, hogy alig várod, hogy elmenjek.
Gyermekem, ma megértettem, hogy már nem vagyok az a számodra, aki voltam, én már nem érzem azt, hogy az anyád vagyok, hanem azt érzem, hogy teher vagyok a számodra.
Ma megértettem azt, hogy egy anya csak addig anya, ameddig a gyermekének szüksége van rá, de amikor neki van szüksége a gyermekére, akkor teherré válik.
Valamikor én voltam az akinek a karjaiban kerested a megnyugvást, megsimogattad az arcomat a kicsi kezeiddel és azt mondtad, hogy szeretsz. Ma már alig nézel rám…
Eltitkoltam volna most is a betegségem, hogy ne terheljelek a bajaimmal, de megöregedtem, már nincs erőm és nem tudom, hogyan viseljem el egyedül a bánatomat. Nem akartam, hogy tudd a fájdalmam, nem akartan, hogy tudd, hogy nem bírom, hogy már nem olyan vagyok mint régen, hogy félek. Azt akartam, hogy biztonságban érezd magad, ne tudj a felnőttek gondjairól, örülj a gyermekkornak, majd a fiatalságodnak és a családodnak.
Eltitkoltam előled a fájdalmamat, a nincstelenséget és a boldogtalanságomat, mert tudtam, hogy eljön az a nap amikor neked is meg lesz a saját bajod, de most amikor azt látom, hogy teher vagyok a gyermekemnek, csak azért imádkozom, hogy egészséges legyél és ne kerüljön sor arra, hogy a gyermekeidtől kelljen függnöd, hogy ne érezd te is azt amit én érzek most.
Az az érzés, hogy teher vagy annak az embernek akit a világon a legjobban szeretsz, akire rááldoztad az egész életed, és oda adtad volna az életed is érte, több fájdalmat okoz, mint bármilyen betegség.
Úgy tűnik, hogy az öregség és a betegség nem csak az erődet és a nyugalmadat veszi el, hanem egyedül is hagy a világban. Bocsáss meg nekem azért amiért most panaszkodom, de senki sem készített fel erre, amit ma érzek. Nem volt időm megbarátkozni a gondolattal, hogy egy napon már csak teher leszek a számodra. Bocsájtsd meg nekem azt, hogy sírtam előtted, hogy otthont kerestem a házadban, hogy a lelkemet a lábaid elé tettem!
Egy dolog végezetül: a nagy bánatomban és magányomban még mindig egy érzés melengeti fel a szívem: ha rád gondolok! Megelevenedik a sok szép emlék, és a lelkem mélyén még mosolygok. Csakis azért, mert most is mindennél jobban szeretlek!'
(̶◉͛‿◉̶) Értékeld a munkánkat, ha tetszett oszd meg!
