A 71 éves asszony a közösségi felületen osztotta meg a gondolatait:
'Most januárban betöltöttem a 71 életévemet. Öreg vagyok, de egészséges, és nagyon sok tapasztalatot szereztem az életemben. Március óta teljesen egyedül vagyok, magamra vagyok hagyva. Ahogy a fenséges kormány elrendelte az öregeknek ezzel a távolságtartással és egyéb megfélemlítésekkel. Szóval, míg sok ember be van havazva a sok munkától, engem lassan már az unalom visz a sírba. 2007-ben mentem nyugdíjba. Attól kezdve főleg nagyon sokat voltam a lányaimnál külföldön. Mióta az unokáim megszülettek, hónapokat töltöttem ott, és kétszer volt úgy, hogy 1 évig haza sem jöttem. Minden nyáron ők voltak itt hosszabb időre. Közbenső időkben meg három családnál is pótnagymamáskodtam. Emiatt nagyon szegényes itthon a baráti köröm. A kisgyerekes családok is visszahúzódtak tőlem, mióta ez a járvány-terror zajlik, már csak egy barátnőm maradt sétára, de ő is csak szájmaszkban sétál velem még az erdőben is.
Nagyon unom már, hogy az ember otthona, lakása lett a börtöne. Nem csak azért nem járkálok a városban, mert rám van parancsolva a 'Maradj otthon' szlogen. Lassan nincs is hová menni, mert minden be van zárva. Másrészt egyre jobban visszataszít az, ahogyan az embereket látom. Szájmaszk fölött a riadt szemek. Mintha úgy néznének egymásra és rám is, mintha valami veszélyes gyilkos lennék, aki az életükre akar törni.
Nem bírom a szájmaszkot. Nem kapok benne levegőt, bepárásodik a szemüvegem, pánikolok. Néha próbálok kicsit csalni, hogy nem teszem fel az orromra. Tegnapelőtt a buszsofőr rámkiabált a mikrofonjából, hogy szálljak le, ha nem húzom fel az orromra. Az emberek meg felém fordultak, mintha ők lennének az esküdtszék, aki elítéli a gyilkost. Elegem van ebből az egész cirkuszból, és szeretnék tenni valamit, hogy vége legyen!!'
