'Szeretném megosztani veletek, a mai történetünket.
Édesanyámnak, aki 82 éves elmúlt, tegnap nagyon magasra szökött a vérnyomása. 205/90...Hiába vette be a szokásos gyógyszereit, sőt azt is, amit ilyenkor szükség esetén kell. Felhívtam az ügyeletet, ahol tanácsot adtak, mit tegyünk. Be is vállt, mert lement 170-re. Jól aludt, reggel 140-es volt, de délutánra, ismét 220-ra emelkedett. Ismét telefon, ahol javasolták, hogy be kell vinni a kórházba. Ettől féltünk, rettegtünk, már hónapok óta! Mindig, azt mondta, csak most ne kerüljünk kórházba! Menni kell anyu, mert ez nagyon magas...
Beértünk, a portán kézfertőtlenítés, hőmérőzés. Odaértünk a sürgősségire, ahol elmondtam, miért jöttünk. Leültették, kikérdezték, vérnyomást mértek. Miután mindez megvolt, kérték álljon fel, és induljon egy másik helyiségbe! Majd a Hölgy, felém fordulva: - Most pedig búcsúzzanak el egymástól! Tudja, hogy Ön itt sem állhatna?! Be sem jöhetett volna?! Egyáltalán, hogy engedték ide be?!
Közben nézem anyu arcát...egyre jobban fél, egyre jobban esik össze, az így is törékeny asszony.
- Nem tudja, hogy pandémia van? - folytatja.
- De igen, tudom. Az ügyeleten lévő Hölgy mondta, hogy ha be tudom vinni, nem hív mentőt, és nyugodtan kísérjem be.
Hogy hagytam volna anyut, amikor fél, retteg, extrém magas a vérnyomása?! Akkor, hogyan tovább?! Másfél óra múlva telefonáljak, addigra talán tudnak mondani valamit. Anyu sír: - Nem akarok itt maradni! Sírok, mert tehetetlen vagyok. Fogom a kabátját, táskáját, és mennem kell, mert már most megszegtem a szabályokat.
Egész úton látom a riadt szemeit, hallom a hangját, és úgy érzem ebbe beleőrülök. A percek vánszorognak. Sosem múlik el az a másfél óra.
Imádkozom! Hangosan, sírva! Istent kérem, vigyázzon rá, apuhoz, aki fentről vigyáz ránk, imádkozzon érte! Tép a lelkem. Mi van, ha rosszul döntöttem, ha mégis vártam volna, és holnap már jó, de ha még sem, ha valami visszafordíthatatlan történik, nem bocsátom meg magamnak, de ha a kórházban tesztet csinálnak, és pozitív, és a covid osztályra viszik, abba belehalok, vele együtt.
Végre közel az óra, telefonálok. Sajnos még nincsenek meg az eredmények, talán egy fél óra! Újabb percek, amik nem múlnak, csak vánszorognak. Imák...Itt az idő! Felveszik.
Az orvos mondja: - Zsuzsi! Anyukádnak van otthon egy cicája, aki nagyon várja haza. Haza kell engednem, mert szükségük van egymásra!
- Isten áldjon Doktor Úr!
Imáim meghallgatásra találtak! Köszönöm Uram!
Máskor is kerültünk kórházba, voltunk betegek, de akkor, a kórház úgy jelent meg a gondolatainkban, hogy ott minden rendben lesz. Most pedig, hogy csak oda ne! Nekünk szerencsénk volt...a jó Isten vigyázzon mindenkire, és senkinek ne kelljen átélnie, ezt a félelmet, tehetetlenséget!' Forrás
(̶◉͛‿◉̶) Értékeld a munkánkat, ha tetszett oszd meg!
