Úgy döntöttem, hogy ezt a levelet megírom a jövőbeli magamnak, de nem azért, mert így szeretném megtéveszteni az agyelmeszesedést, vagy megakadályozni az időskori demenciát. Ez abban aligha segít. De valószínűleg meg fog menteni néhány hibától…
Tudod, a gyermekkoromban és ifjúkoromban a felnőttek végtelen erkölcsét hallgatva, a szülők vitáinak kereszttüzében, az idősek bolondos viselkedése nyomán arra gondoltam: „Amikor majd én leszek felnőtt, soha nem fogom ezt csinálni a gyermekeimmel! Nem leszek olyan nevetséges! Soha többé nem fogom megismételni ezeket a hibákat!” És aztán évek múlva rémülten tapasztaltam, hogy néha ugyanazt csinálom, amit ők: kiabálok a gyermekkel, banalitásokról beszélgetek, magamban raktározom a sértéseket, makacsul követelem a figyelmet és hálát… És ha jól emlékszem, ezek voltak azok, amik akkoriban engem annyira, de annyira bosszantottak!
Ezért készítettem magamnak ezt a tucat emlékeztetőt a jelenlegi tapasztalataim és észrevételeim alapján. Remélem, hogy néhány évtized múlva, ha még élek, és addigra őrült világunk nem pusztította el még teljesen magát, szemem elé kerülnek ezek a feljegyzések, és segítenek elkerülni a bolond cselekedeteket és a nevetséges helyzeteket. És talán ezek egy része hasznos lesz neked is.
Szóval, kedves én, amikor immáron öreg lettél…
Soha ne oktass senkit. Még akkor se, ha biztosan tudod, hogy igazad van. Emlékezz arra, hogy ez mennyire bosszantott téged annak idején. És nyilván te is tettél akkoriban magasról arra, mit mondanak az öregek…
Ne próbálj segíteni, ha nem kérik. Ne mássz bele senki életébe. Ne próbáld meg megvédeni a szeretteidet a világ minden gonoszságától. Csak szeresd őket.
Ne panaszkodj! Egészség, szomszédok, kormány, nyugdíjpénztár! Ne válj olyanná, mint azok a ronda, pletykás öregasszonyok, akik állandóan a padokon ülnek.
Ne várj a gyerekek hálájára. Ne feledd: nincs hálátlan gyerek! Sajnos vannak olyan ostoba szülők, akik elvárják a gyerekektől a hálát.
