Zsúfolt reggel volt a rendelőben, amikor 8:30 körül bejött egy bekötött ujjú idős úr. Rögtön szólt, hogy siet, mert 9 órakor van egy fontos találkozója. Kértem, hogy foglaljon helyet, tudván, hogy eltelik még legalább fél óra, míg az orvos megérkezik. Figyeltem, milyen türelmetlenül nézi percenként az óráját. Időközben arra gondoltam, hogy nem lenne rossz, ha levenném a kötést és megnézném, miről van szó. A seb nem tűnt olyan súlyosnak. Az orvosra várva eldöntöttem, hogy fertőtlenítem a sebet, és egy kis beszédbe elegyedtem vele. Megkérdeztem, hogy mennyire fontos a találkozója, és hogy nem szeretné-e mégis megvárni az orvost. Azt válaszolta, hogy feltétlenül az idősek otthonában kell menjen, ahogyan évek óta teszi, hogy reggelizzen a feleségével. Elmesélte, hogy az Alzheimer kóros felesége 7 éve él az idősek otthonában. Lassan 5 éve, hogy nem ismeri fel.
Akkor csodálkozva megkérdeztem: „És ön minden reggel elmegy, hogy együtt reggelizzenek?” Egy mosoly, és egy kézsimogatás közben válaszolta:
„Az igaz, hogy ő már nem tudja, ki vagyok, de én jól tudom, ki ő.”
Kellemes borzongás futott végig rajtam, miközben néztem a sietős léptekkel távolodó férfit. Nyeltem a könnyeimet, miközben azt gondoltam: boldog lehet a nő, akinek ilyen szerető társat adott a sors...
(̶◉͛‿◉̶) Értékeld a munkánkat, ha tetszett oszd meg!
