Egy 62 éves nő osztotta meg bánatát.:
'35 vagyunk házasok, és most válunk. A férjem 68 éves, én 62 vagyok, azt hittem, hogy egy boldog család vagyunk. Ünnepek idején a gyerekeink nálunk voltak, a családjukkal.
A férjem úgy döntött, hogy elmegy vidékre a szülei sírjához és meglátogatja a nővéreit is, mivel volt néhány szabadnapja. Egy hét múlva visszatért, majd bejelentette, hogy válni akar mert nem tud így élni tovább.
Később megtudtam, hogy egy nővel beszélgetett az interneten, ezzel a nővel már volt kapcsolata 40 évvel ezelőtt, még mielőtt mi megismertük egymást. A nő abban a faluban lakik ahol a férjem testvérei, ezért is ment a férjem a testvéreit meglátogatni és közben vele is találkozott.
Három napot töltöttek együtt. A nő özvegy, a férjem pedig elpanaszolta neki, hogy milyen rosszul érzi magát a családban mert senkinek nincs szüksége rá. A nő meggyőzte arról, hogy adjon fel mindent, és költözzön oda hozzá, neki van egy 4 szobás háza, ahol elférnek.
Nagyon nehéz nekem, megalázóan viselkedik velem a férjem, nem is értem hogy tehet tönkre egy 67 éves nő egy családot. A férjem beteges, szüksége van kezelésre, és vigyáznia kell magára, de ő vakon bízik a másik nőben. Mindent felrúg amit együtt felépítettünk. A felnőtt gyerekeink nem értik, mi történt az apjukkal.
Amikor megkértem őt arra, hogy gondolja meg magát, azt válaszolta, hogy úgy élünk mint két idegen és ő már nem tudja ezt így tovább folytatni. Külön éljük tovább az életünket.
Nehéz 62 évesen egyedül maradni, együtt éltünk 35 évet, de ő most elment, magányosan kell folytatnom az életem.'
Milyen tanácsot tudnál adni a hölgynek? Milyen kapaszkodók maradtak még számára, hogy ne érezze azt, hogy ezzel a szakítással már mindennek vége.
(̶◉͛‿◉̶) Értékeld a munkánkat, ha tetszett oszd meg!
