A szocializmus idején a szépségipar szolgáltatásai - fodrászat, kozmetika, manikűr, pedikűr nem számított drágának. Egy hajvágás 3 Forint 60 fillér volt csupán. A 80-as évek elején a Sasoon-hajvágás mosással, szárítással együtt 50 forintba került.
Tehát nem lehetett pénzkérdés, hogy valaki elmegy-e megcsináltatni a frizuráját. Inkább idő szempontjából volt kihívás, hiszen szinte mindenki kötött munkaidőben dolgozott, és onnan nem lehetett hamarabb eljönni. A késő délutáni órákban viszont sokan voltak a fodrászatokban, így jó előre le kellett foglalni a helyet, ha valaki biztosra akart menni.
Ma már nehéz elképzelni ezeket a 'tömeg' fodrászatokat, ahol akár egy tucat búra is volt egy helyiségben. És hogy olajozottan menjen a munka, a hajmosást külön személy intézte - némi kis borravalót neki is illett adni.
Fizetni a kasszánál kellett, így a bevétel pontosan látszott a nap végére.
A fodrászok fodrász-szövetkezetekbe tömörültek, és a kasszalapon lévő bevétel 50 %-át kapták meg. Ez később 30 %-ra ment le. Ahogy emelkedtek az árak, a dolgozóknak egyre kevesebbet fizettek. Egy nagy „vízfej” nőtt ki a fodrászvezetőségből, akiknek sokkal több nyereségrészesedést osztottak ki, mint a dolgozóknak. A nyereségrészesedésből egy 'belső körnek' járt a legtöbb - szövetkezeti elnök, elnökhelyettes, párttitkár, műszaki vezető. Utána jöttek a középvezetők, területfelelősök, raktárosok, aztán a dolgozók, akik már csak az „aprópénzt” kapták.
A fodrász alapkészlet:
A 80-as években, amikor az állam megvonta a támogatást a kisipari szövetkezetektől. Hoztak egy rendeletet, hogy akinek megvan a szakmai felkészültsége, az nyithat saját üzletet. A legjobb dolgozók kiléptek az üzletekből és a szövetkezet végül összeomlott.
A ’80-as évek vége felé. „Kidobáltatták velem” az ecsetet, szivacsot, szappant.
Az ecsetet használtam egy ideig még, de az egészségügyi felügyelők beígértek egy ötezer forintos büntetést, ami akkor nagy pénz volt.
