' Én utoljára akkor sírtam, amikor egy hosszú és fárasztó dedikálás során megállt előttem egy asszony, pár esztendős kisfiával a karján. Szép kisfiúcska volt, mélybarna, óriási szeme ragyogott. Mióta állnak itt? – kérdeztem. Egy órája – felelte az asszony mosolyogva. És te ilyen türelmes gyerek vagy? – kérdeztem a fiúcskától. Nem válaszolt, csak nézett. Nem rebbent a szeme. –
Gyere, ülj ide szépen! – Leültettem magam mellé az asztalhoz, és figyeltem a különösen bámuló, mélyről néző szemét. Nem is pislogott.
Nem emlékszik rám? – kérdezte a fiatalasszony. Rémlett valami. – Jól nézzen meg! – Néztem, néztem; tudtam, hogy találkoztunk már, de nem emlékeztem, hol. – Pár évvel ezelőtt beszéltem magával – mondta az asszony. – Akkor halt meg éppen a kisbabám... Iszonyúan fájt. Es maga azt mondta, hogy ennek így kellett lennie... és nem törődve a még friss sebemmel, nem is vigasztalt, hanem azt mondta: minél előbb törődjek bele Isten akaratába, mert hamarosan jön majd egy másik... aki velem marad. – Rámutatott a kisfiára, és azt mondta: – Ő az. Eltelt néhány másodperc. Kell egy kis idő, amíg felfogjuk a csodát. A láthatatlanból, a végtelen messzeségből elindul valaki, akit csak sejtünk – s most egyszerre itt van!
Az asszonyra nem emlékeztem, de a mondatomra igen, s arra, hogy milyen nehezen mondtam ki, amit mondtam. Mintha nem is én mondtam volna. Mintha megsejtettem volna valakit – és most itt ül előttem, és bámul rám. Belenéztem a gyerek sötét szemébe. Valami történt bennem, amire nincs magyarázat. Megrendültem. Nem a valóra válás csodája, hanem a gyerek tekintete miatt. Ha bármit is motyogni tudtam volna, csak annyi lett volna: „Milyen jó az Isten!” De képtelen voltam megszólalni. Nevetni próbáltam, de a szemem teleszaladt könnyel.
Ott, a sok ember előtt rám tört a sírás. Nem tudtam visszatartani. Csak jeleztem, hogy „bocsánat, mindjárt folytatom a dedikálást!'... Senki sem értette, mi történt velem. Elkaptam a fiúcska kis kezét, megszorítottam, és azt mondtam neki: – Szervusz! Ő csak nézett, szinte nem is gyerekszemekkel. És én sírtam. ' Müller Péter
Forrés: Müller Péter közösségi oldala
