A Film-Színház-Muzsika 71-es évkönyvéből szemléztük ezt a cikket, ami egy azóta kihalt foglalkozást ismertet:
Foglalkozásuk: tévé-bemondó
A bemondó a televízió legszemélytelenebb személyisége. A képernyőn naponta találkozunk velük, és mégis ők a legismeretlenebb ismerőseink.
Kevesen művelik ugyan, de szakma a TV-bemondóság is. Mint minden mesterséget, ezt is meg kell tanulni: bár ezt a szakmát nem tanítják az egyetemen, az egyetemi végzettség hozzá tartozik a felkészültséghez. A bemondó nem készít interjút a hazánkban tartózkodó külföldi kiválóságokkal, de legalább két élő nyelv tudása és még több nemzet szavainak helyes kiejtése nélkül nem boldogulhat ezen a pályán.
Népszerűségük világszerte a sztárokéval vetekszik, művészeti díjjal mégsem tüntettek ki még egyetlen televízió bemondót sem. Milliók utánozzák őket, öltözködésüket, hajviseletüket, generációk tanulják tőlük az édes anyanyelv helyes alkalmazását, de senkinek nem jutna eszébe, hogy eszményi pedagógust ünnepeljen a személyükben. Korunk furcsa és egyáltalán nem könnyű foglalkozásai közé tartozik a TV bemondó munkája.
A szokatlan szakmára többségük a szokástól eltérően került.
A Magyar Televízió bemondónői közül Takács Marika életútja a világot jelentő deszkák helyett kanyarodott a bemondó fülke mattfényű asztallapja mellé. Amint elnézem a színes kísérleti adásokban igazán otthonos, jellegzetes pasztellfinomságú szépségét, egy pillanatra az jut eszembe, hogy munkájában rálelt-e arra a boldogságra, amit egykor a színház - eredetileg színi pályára készült - varázsától remélt. Badar kérdés - hessen el rögtön a gondolat - csak a szerelem állandósága biztosítja az illékony szépséget, csak a tudatos felkészültség ajándékoz meg a könnyed természetesség látszatával. A hetedik esztendő - mondják - a házasságok válságának éve. Takács Marika már több mint egy évtizede dolgozik a televízióban.
A beosztott bemondóknak műsorkezdés előtt két órával már a székházban kell lenniök, és egy órával az adás előtt a bemondó szobában tartózkodniuk. A bársonyfüggöny felgördülte helyett itt a kamera kigyulladás vörös lámpája jelzi, hogy sok százezer néző most őt, a bemondót figyeli. Sokan beszámoltak már arról a furcsa érzésről, amelyet a tudott, de nem érzékelhető nézősereg kelt az élő adások szereplőiben.
- A közönség mindig reagál, figyel, de otthon a képernyő előtt talán még jobban - mondja Kovács P. József. - Kaptam már levelet, mikor egyszer nyáron sötét nyak- kendőmhöz hasonló árnyalatú zsebkendőt tűztem a zakóm zsebébe. Csak nem gyászol valakit? - kérdezte a levélíró. Százezrek figyelme közepette dolgozni elegendő alap a népszerűséghez.
- A versmondást tartottam élethivatásomnak, amikor egy véletlen és egy újsághirdetés nyomán - immár 5 esztendeje - a televízióhoz kerültem. A költők gondolatainak tolmácsolásával azóta sem hagytam fel. Közel ötszáz vers van a repertoáromban, jó néhányszor bemutattam már hazánk falvait, városait, irodalmi műsorokkal. A rendszeres versmondás elválaszthatatlan életemtől, de úgy érzem tévés pályámtól is. A kétfajta kapcsolat a közönséggel, a kamerán és a rivaldán keresztül, színesebbé, összetettebbé teszi a munkámat. A kamera meglehetősen halott jószág és sokszor a színpadi gyakorlat segít ezt elfeledtetni.
Irodalomtanári diplomám van. És bár nem a katedrán, de a sokkal nagyobb nyilvánosságot biztosító képernyőn és a színpadok dobogóin is így megtaláltam a lehetőségét annak, hogy az anyanyelv szépségét beszédemmel, az irodalmat pedig versmondással taníthassam.
A televíziózás egyik neves teoretikusa szerint az az ideális bemondó, aki egyéniségének jellegzetességeit leginkább háttérbe szorítja, hír- vagy műsorközlés közben. Természetesen nem a külső adottságokról, hanem jobb szó híján a modorosság elhagyásáról beszél. Pedig hogy az egyéniség a képernyőn a bemondói munkában is mennyire fontos, az abból is kiderül, hogy népszerű műsorközlőink egyénisége - a modorosság fogalmát közel sem kielégítő, talán csak érintő adottságai - egy-egy műsorsorozat sikeréhez is hozzájárult.
A változó szerzőpárok által írt népszerű politikai műsor: a Parabola Varga József egyéni adottságaival forrott össze. Behízelgő baritonja, csipetnyi gúnnyal színezett hangsúlyai, intellektuális arcán átsuhanó árnyalatnyi derű, mind, mind hozzájárulnak a látszólag könnyed hangú adás komoly mondandóinak tömegsikeréhez.
Vagy a korunk csibészesen fiús szépség- ideálját megtestesítő Kudlik Júlia közreműködése a Deltában ugyanezt példázza. Évek óta közli velünk a tudomány és technika legújabb eredményeit és kellemes alt hangján hatásosabbá teszi mindezt, mintha bármilyen kiváló tudós ülne a kamera előtt.
A TV bemondók közül a közönség szeretetét leghamarább talán Tamási Eszter nyerte meg. Nemcsak azért, mivel már a kísérleti adásokban is közreműködött, nemcsak azért, mert hajának és őzikebarna diónyi szemének harmóniáját a fekete-fehér adás sem tompította, hanem a „hibája”, ha úgy tetszik, a szakmai „botlásai” miatt.
A televízió sokszínű műsoraiból egyetlen árnyalat többnyire hiányzik. Az összhatás túlságosan is protokoláris. Nemcsak a frizurák, hanem a mondandók is túl jól fésültek.
A Televízió bemondóit a nézők szinte családtagnak tekintik, akiket naponta látnak vendégül. Valljuk meg őszintén, hogy vendégeink közül mi is azt kedveljük jobban, aki a konvenciók helyett otthonosan mozog a baráti körben. Néki még azt sem rójuk fel, ha eltöri a kávéscsészét, vagy hogy visszakanyarodjunk Tamási Eszter személyéhez; eltör egy-egy mondatot, bakizik. Szakmai szempontból bizony hibát követ el ilyenkor, de mivel nem tesz úgy mintha nem történt volna semmi, hanem még a szeme is bocsánatkérőleg tekint a nézőtáborra, miközben helyesbíti a mondatot, megfeledkezünk arról, hogy csupán egy elektromos készülék továbbította arcát a szobánkba; emberi közvetlensége átsüt az elektronikán és mi nézők biztatóan visszamosolygunk rá.
Nem történt semmi Esztike, mi a készülékből sugárzó emberség miatt szerettük meg a televíziót és a műsorok munkásait.
