Mentovics Éva: A nagymama tavasza
Mondd csak, nagyi: a te hajad mitől fehér, mint a hó?
– Tudod kicsim, télbe léptem,de nem bánom, így a jó.
Hajdanában kobakomon szőke tincset fújt a szél.
Tudod, mikor tavasz táján a kis bimbó útra kél;
szirma, mint a könnyű selyem,színe pompás, zsenge,
friss,mint a mezők aranyhaja…olyan volt rég nekem is.
Később, mikor nyárba léptem,ragyogott az ég nekem,
s nemsokára anyukádat dédelgette énekem.
Csodálatos évek jöttek,nem feledem soha tán,
milyen boldog volt családunk nagyapókád oldalán.
Aztán, mikor édesanyád egy ifjúban párra lelt,
a Nap minden sugarával örömtáncát járta fent.
Hosszú évek teltek, múltak;fényes nyarak, szép telek…
ezerszínű őszünk múltán hajamra már dér pereg.
De tudd kicsim, szép a tél is, mert a tavasz aranyát
mióta élsz, drága kincsem,a te lényed adja át.
