A férfi bekapcsolta az erkélyt díszítő fényfüzért. Remélte, meghittséget tud vele teremteni. Felvette vastag mamuszát, mert elvonta a figyelmét, ha fázott keze-lába, olyankor elkalandozott, nem tudott figyelni arra, amire akart. Nagy bögrében forró teát készített a keze ügyébe, beült a hatalmas fotelbe, és ölébe vette karácsonyi ajándékát, egy spirálfüzetet.
Leltározott.
A kemény borító alatt egy régi fénykép lapult, olyan régi, aminek cakkosra vágták a szélét, mintha csipkével akarták volna körbeszegni a pillanatot. A nagyapja volt a képen, elmosódó házak előtt, télikabátban, mosolyogva integetett az objektívnek. A férfi úgy érezte, neki szól az integetés, a derűt sugárzó arc, mert ahogy nézte a képet, kedve lett volna visszaintegetni.
Egy hónapja Marci, az unokája jelmezbe öltözött az óvodai halloween napra, lányával elkísérték az ünnepségre. A gyerek fékezhetetlenül rohangált, hogy bő selyemköpenye szárnyként suhogjon, mire lánya megjegyezte:
– Úgy örül, mint én a katicabogár-ruhának, emlékszel?
A férfi megrázta a fejét.
– Ne már! Tudod, amikor a bagarollal suvickolt lakkcipőmmel összekentem a kreppzoknit, anyu erre nem akart elengedni a farsangra. Elmentél venni egy új zoknit!
A férfi nem emlékezett. Se a bagarolos cipőre, se a zoknira, se a katicabogár-jelmezre. És ettől megrendült.
Hazaérve emlékeket keresett magában, kedves történeteket, szép pillanatokat próbált felidézni, de nagy hirtelenjében egy sem jutott az eszébe. Kutatott a múltjában, amit megültek a súlyos, avas hétköznapok, akár a vastag guanóréteg, ami alól kibányászhatatlan volt villanásnyi öröm, ízes nevetés, meghitt békesség, önfeledt jókedv. Átlapozta a fényképalbumokat, hogy könnyítse az emlékezést, de a fotókról csak szigorú vagy merev tekintete nézett vissza rá. Sehol egy mosoly.
– Voltam én valaha boldog? – kérdezte magától.
Másnap vett egy spirálfüzetet. És esténként elszántan próbálta felidézni emlékeit, hogy feljegyezhesse, hogy megélhetővé tegye azokat legalább utólag. Félig teleírta a füzetet, nem válogatva, mi fontos, mi nem, írta, ahogy jött. Néha, amikor visszalapozott, elbizonytalanodott, fontos-e ez az egész, de leltárt akart, legalább egyszer az életben őszinte akart lenni magához.
A sorsában nem voltak látványos, hangos történések. Iskolába járt, dolgozott, megnősült, megszülettek és felnőttek a gyerekei, elvált, de mindez csendben és nesztelenül történt meg vele, nyom nélkül, szinte észre sem vette. Múltja, priusza makulátlan, még a lelkiismerete is tiszta volt. A férfi nem volt rossz ember.
– De jó sem – dünnyögte magában, amikor néhány hete az első sorokat papírra vetette. A felesége nyolc éve egyszer csak bejelentette, hogy elhagyja. Értetlenkedésére csak annyit válaszolt:
– Mert te már nem leszel jobb ember, Józsi.
Estéről estére kapargatta múltjáról a feledés páncélját, de élete történéseiben alig talált valamit. A kapcsolatait egyetlen szóval jellemezte: korrekt. És ebbe szinte beleborzongott. Korrekt! Színtelen, ízetlen massza volt az élete, amiből hiányzott a puhaság, a melegség, és – óvatosan gyűjtögette a füzetbe a szavakat – amikkel a boldogságot írhatná körül.
Az egyetlen kincset, öröme forrását gyermekkorában találta meg. A nagyapja! A papa vitte őt korcsolyázni, ő vette neki az első vattacukrot, ő barkácsolt születésnapjára terepasztalt, ő ölelte meg könnyesen, amikor megkapta a diplomáját. Nagyapja pipázott, a dohányt a zsebében hordta, amitől mindig kesernyés ízzel itatódott át a pár szem keksz, amit ajándékba hozott neki. A papa keksze! Ültek a vasárnapi matinén, s ő nyúlkált a papa vastag kabátjának zsebében a csípős sütemény után.
Esténként megnézte a cakkos szélű képet, mert meg akarta fejteni a mosolyt és a derűt, ami nagyapjából áradt felé. Irigységet és szégyent érzett, amiért hagyta, hogy kihunyjon belőle a gyermek öröme, s vágyat is, hogy ha már megtalálta, ne hagyja többé elveszni.
Sután próbálta újra megtanulni a boldogságot. A gondnoknak egy reggel úgy köszönt a liftre várva: Legyen szép napja! Az utcán nézte maga körül az embereket, s aki mosolygott rá, arra visszamosolygott, közben ujjongott magában, mintha szövetségest talált volna. Aki keserű, unott vagy közömbös tekintettel bámult a semmibe, arra is kedvesen nézett, mintha üzenetet akarna neki küldeni. Szomszédasszonya esténként a lépcsőházba rakta ki a nejlonzacskóba préselt szemetet, hogy ne a lakást büdösítse. Egy reggel – hirtelen jött a gondolat – fölkapta a zsákot, s amikor átlendítette a konténer tátongó száján, kis elégedettséget, olyan örömfélét érzett. És ettől jól érezte magát…
Minden nap tett egy morzsányit a boldogságáért.
Kortyolt egyet a teájából, s a spirálfüzet utolsó feljegyzéséhez lapozott. „Pár éve nagypapa lettem.” – olvasta. Ujjaival megsimogatta a leírt betűket, és nem tudta, a tea vagy a mondat melegíti-e…
Ezen gondolkodott egy darabig, aztán a telefonért nyúlt, s a lányát hívta.
– Mit szólnátok, ha vasárnap elvinném Marcit moziba? Jakab Klára Forrás
